A 19. század második felére országos jelentőségűvé nőtt vásárhelyi fazekasság a század végére komoly kihívásokkal nézett szembe. Míg korábban a háztartások edényszükségletének szinte egyedüli kielégítőiként dolgoztak, ekkorra megjelentek az gyári zománcos és keménycserép edények, sőt a porcelán tálak, bögrék is elérhetők váltak. A fazekasok nehezen tudták felvenni a versenyt az olcsó termékekkel, ezért arra kényszerültek, hogy új, piacképes kerámiákat készítsenek. A polgárosuló parasztság igényei megváltoztak, s ez tárgyi világukban, így lakberendezésükben is megnyilvánult. Szobáikban a festett ládákat, tékákat polgári ízlésű bútorokkal cserélték le, díszként pedig vázákat, falitányérokat, virágtartókat helyeztek el. Ezt az új igényt ismerték fel a fazekasok és egyre többen tértek át a díszedények készítésére amellett, hogy egyes használati edények iránt még sokáig megmaradt a kereslet.

A fazekasok törekvésére ösztönző erőként hatott a vásárhelyi művészek által 1912-ben megalapított Majolikatelep tevékenysége, és annak sikerei a kiállításokon. A Telep első termékein felbukkan a helyi népi kerámia, forma- és színvilága, néhány motívuma, ugyanakkor a kor stílusirányzata, a szecesszió is alapvetően meghatározta cseréptárgyaik kialakítását. A látványos, színes, polgári otthonokba jól illeszkedő kerámiák a fazekasok számára mintául szolgáltak. A korongosok és a festőasszonyok révén terjedtek a formák, minták a Telep és a kisműhelyek között. Ez utóbbiakban azonban nem egyszerű másolatok születtek, hanem a mesterek és írókásaik a saját ízlésüknek megfelelően dolgozták át a művészek által tervezett kerámiákat, megteremtve így a saját népi szecessziós stílusukat. Ennek képviselői közül kiemelkedik Baán Imre, Csenki István és Lázi János hármasa, akik festőasszonyaik, a Lázi lányok révén, egységes stílust alakítottak ki. Az 1920-as évektől 1950-ig terjedő munkásságuk a hódmezővásárhelyi népi szecesszió legmarkánsabb vonalát képviseli, melynek virágkora az 1930-as, ’40-es évekre tehető.

A stílus meghatározó egyénisége, a legváltozatosabb örökséget ránk hagyó Baán Imre (1894-1961) ezüstkoszorús mester. Az ő munkásságára hatott legerőteljesebben a Majolikatelep 1910-es, ’20-as évekbeli kerámiáinak formavilága és díszítése.

A tótkomlósi születésű Czvalinga István (1892-1957) az 1920-as évek második felében költözött Vásárhelyre, ahol a Lázi műhelyben dolgozott. 1929-ben váltott ipart, majd nevét 1940-ben magyarosította Csenkire. Az 1930-as, ’40-es évekbeli kerámiáinak stílusa megegyezik Baán Imre és Lázi János korabeli munkáival, ezek többnyire fehér alapon, sötétbarna kontúros, színes virágos, madaras vázák és tálak.

Lázi János (1912-1980) Baán Imre mellett tanulta ki a mesterséget és 1931-ben kezdte meg önálló munkáját. Az 1940-es években a város egyik legnagyobb műhelyét mondhatta magáénak.

Eleinte kályhásmesterként számon tartott Fejes Sándor (1876-1949) csak az 1930-as évektől kezdett díszedényeket készíteni, amelyek sajátos, egyéni stílust képviselnek. Ezek alapszíne leggyakrabban fekete, erre került a színes, rajzos, kontúr nélküli díszítmény, melynek jellegzetes motívuma a nagyfejű, gyakran csüngő tulipán.

Csikós István (1879-1957) 1907-től készített használati edényeket a „belvárosi fehértálasok” egyikeként, díszedényekkel csak a ’30-as évektől egészítette ki készletét. Ezek között vannak különleges, egyedi megoldású darabok, de egységes stílus nem rajzolódik ki belőlük. Egyes vázáin a mezőtúri mester, Badár Balázs munkáiról ismert díszítőtechnika látható: fekete engóbon karcolt minta, a karcoláson belül pedig a mintát színtelen máz fénye emeli ki a matt háttérből.

Patócs Mihály (1889-1940-es évek közepe) ősei csúcsi fazekasok voltak, ő maga 1919-től dolgozott önállóan. Vázák, tálak, formástálak és könyvbutellák maradtak fönn tőle, amelyeken a karcolt díszítésű mintákat gyakran pasztellszínek töltik ki. A karcolt díszítés és annak egyes motívumai emlékeztetnek Badár Balázs munkáira − pl. a karéjos levelek − azonban nélkülözik annak gondos kidolgozását, motívumgazdagságát és lendületességét.

A két világháború közötti kisműhelyek mestereinek díszedényeit az 1950-es évek szocialista kultúrpolitikája polgári giccsnek minősítette, ezért gyűjtése és feldolgozása is elhanyagolt területe volt a néprajztudománynak. Az utóbbi években egyre többen ismerték fel, hogy ezt a stílust is korának ízlésváltozása termelte ki és szerves részét alkotja kerámiakultúránknak.

A tanulmány szerzője: Nagy Vera néprajzkutató