Aktualitások

Ezen a héten egy nagyon kevesek által ismert, de általam nagyon nagyra tartott keramikus alkotásait szeretném bemutatni. Márky Béláról fogok írni, illetve a székesfehérvári Hadiárva Intézetben készült egészen szenzációs kerámiáit fogom reprodukálni.

Márky Béla keramikus iparművész (1900-1992) élete fordulatokban gazdag és kalandos volt. Szüleivel lakott Miskolcon, Sajószentpéteren, Zágrábban, Kolozsváron, illetve Sátoraljaújhelyen is, végül Budapesten telepedtek le, ahol befejezte a középiskolát. Először mozizongoristaként dolgozott, majd tengerész kadétnak jelentkezett, de tanulmányait nem fejezte be. Dédelgetett mérnöki álmokat is, de a képzést újfent félbe hagyta. Ezután kötött ki Ligeti Miklós szobrászművésznél, aki megtanította kerámiázni és beprotezsálta a Magyar Királyi Iparművészeti Iskolába. Ezt az intézményt sikeresen elvégezte és 1926-ban tanári ajánlással Székesfehérvárra került, ahol a Hadiárva Intézet kerámia műhelyében tanította a fiatalokat, illetve készítette iparművészeti alkotásait. Termékei népszerűek voltak, kastélyokba, követségekre, a Parlamentbe, a lillafüredi palotaszállóba is kerültek a munkáiból. Amikor az állása megszűnt 1931-ben, a repülési szakmában műszaki rajzolónak állt, de ugyanekkor Székesfehérváron, a Vértanú utcában megnyitotta önálló műhelyét is. Nemzetközi vásárokra vitte, vitték remekeit. A háború előtti utolsó küldeménye Londonba ment volna, de sajnos elveszett.

A háború után a helyi szovjet parancsnokságnak készített hatalmas dekorációkat, faliújságokat társadalmi munkában, majd a Könnyűfémmű műszaki gépszerkesztője lett. Tíz év múltán onnan ment nyugdíjba. Székesfehérváron a társasági élet ismert és elismert alakja volt. Kerámia szakkört szervezett, amely a város egyik legnépszerűbb amatőr alkotóhelye lett, mérnökök, munkások, orvosok, bábák, pékek, tisztviselők jártak hozzá agyagozni, korongozni.

A gyűjteményemben öt olyan kerámia található, ami Márky Béla Hadiárva Intézetben töltött korszakából származik. A tárgyak zöme népies, magyaros stílust követ egészen izgalmas megvalósításban. Az első képen mutatott tányér gazdagon aranyozott háttér előtt egy vidéki eljegyzést mutat be. Megvalósítása Fischer Ignác egyes munkáit idézi. A következő képeken reprodukált kapitális váza négy ablakában népi életképek láthatóak. Minden kis piktúra egy-egy műremek. A váza alján hosszú jelzés mutatja a készítés helyét. Ezen a képen mutatom be Márky sajátos logóját, a Szent Koronában ábrázolt A és R betűket, amik Alba Regiára, azaz Székesfehérvárra utalnak. A tárgyak zömén kizárólag ez a koronás jel található. Ezt nagyon kevesen ismerik, így a Márky tárgyakhoz jellemzően ismeretlen művész alkotásaiként jutottam hozzá. A következő képeken egy kisebb méretű, de hasonló elgondolású vázát mutatok magyaros fiú és lány képével. A kilencedik képen reprodukált tárgy kilóg a sorból. Ez a kékesszürke alapon festett váza egy bravúros mázkísérletet idéz, amin a mester egy különleges festési megoldást próbál ki az aranybrokát háttér előtt/mellett. Végül, a 10. képen egy egyszerűbb darabot mutatok be. A kisváza valószínűleg balatonföldvári souveniréként került a kereskedelmi forgalomba.

https://www.folkartnouveau.com/gyujtemeny/egyeb-muhelyek/itemlist/category/120-marky-bela

Ezen a héten rendhagyó módon nem népi szecessziós kerámiát választottam a hét műtárgyainak. 2022. október 20-án a Magyar Immunológiai Társaság 51. Vándorgyűlésén átvehettem a Gergely János emlékérmet és a vele járó ösztöndíjat. Az elismerést háromévente egyetlen, 40 évnél fiatalabb kutatónak ítélik oda elismerve kiemelkedő tudományos teljesítményét és támogatva további munkásságát. A díj kapcsán a mai posztban szeretnék két emberről is megemlékezni, a plakett alkotójáról Szabó Gáborról (1940-) és mesteréről Szabó Ivánról (1913-1998).

Amikor csütörtök este az érme átvételekor rápillantottam az alkotásra szaporábban kezdett verni a szívem. Egy ismerős szignót láttam rajta, kedvenc modern vásárhelyi szobrászom Szabó Iván jellemző, egymás alá rajzolt S-Z-I karaktereit. Bár az „I” betű kicsit szokatlan alakú volt, betudtam annak, hogy kis helyre kellett bekarcolnia. Arról, hogy az érme 10 évvel a halála utáni dátumot mutat szintén nem zavart, hiszen sokszor látni, hogy egy korábban készült emlékplakettet utólag évszámoznak. A harmonikus forma és a finoman megmunkált felület Szabó Iván munkáinak jellegzetessége, meg voltam győződve, hogy az érmét ő alkotta. Ma este hosszasan kutattam a plakettet az életművében, de sem Gömör Béla kiváló szakirodalmában, sem egyéb helyeken nem bukkantam a nyomára. Megtaláltam viszont Gergely János szobrát, ami az ELTE Lágymányosi kampuszán áll és hirdeti a professzor kiválóságát. A művet bizonyos Szabó Gábor szobrászművész készítette 2009-ben. Innen már nem sok időbe telt összekötni a plakettemet a valódi alkotójával, Szabó Gáborral, aki megtévesztve engem ugyanúgy szignálta az S-Z-G betűket, mint ahogy Szabó Iván tette saját iniciáléjával. Sajnos személyesen nem ismerem a művészt és az alkotásait is csak a díjam kapcsán kutattam fel az interneten, de egészen biztos vagyok abban, hogy ez a hasonló szignózás nem véletlen. Szabó Gábor 1963-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mestere pedig nem más, minta Szabó Iván volt. Ráadásul 1997-től annak a Százados úti Művésztelepnek volt az elnöke, ahol Szabó Iván is élt és alkotott.

Már csak annyit kell kibontanom, hogy ki is volt Szabó Iván és hogyan kapcsolódott a Hódmezővásárhelyi Majolikatelephez. Mindenekelőtt fontos megemlíteni, hogy mestere Medgyessy Ferenc volt aki maga is kötődött Vásárhelyhez a Majolikatelepen keresztül. Szabó 1937-ben került Vásárhelyre Kurucz D. István festőművész invitálására. Az ottani művészeti élet légköre és a házassága tartósan a városhoz kötötte. 1946-tól élt kétlaki életet, az év nagy részét Budapesten, a fentebb említett Százados úti művésztelepen töltötte, Hódmezővásárhelyen három hónapot tartózkodott. Bár szobrászként volt kapcsolata az agyaggal, majolikával csak 1956-tól kezdett el foglalkozni. Munkáit, melyek leginkább tálak, ritkábban vázák voltak a Majolikatelepen készítette. Érdekes, hogy tálai nem a gyárban készen lévő szériaformákat követték, hanem mindig a saját művészeti céljainak megfelelő darabot készített. A ló, a lovaglás és a tánc kedvelt motívumai voltak. Szabó Iván kezdeményezte azt is, hogy Hódmezővásárhely fontosabb utcáinak névtábláit kerámiából készítsék el.

Az első két képen reprodukálom a Szabó Gábor által készített plakett elő és hátoldalát. Gyűjteményemben öt Szabó Iván tányér van, ebből a két legkedvesebbet mutatom, ami Horvay Tibortól került hozzám. Végül bemutatom azt a közel egy méter magas faragást, ami Radnóti Miklóst ábrázolja és szintén Szabó Iván keze munkája. Érdemes összevetni Szabó Gábor, az érme frontján, az évszámok alatt található szignóját Szabó Iván tányérokon, illetve a faragáson is jól látható karaktereivel.

Ezen a héten Ohmann Béla, Róna József és Lányi Dezső hódmezővásárhelyi kisplasztikáit választottam a hét műtárgyainak.

Az elmúlt héten írtam a Hódmezővásárhelyi Majolikatelep Krupinszky László, majd Vértess Ágoston nevéhez köthető aranykoráról. Utóbbi vonta be a kor neves szobrászait különböző formában a telepen folyó alkotómunkába. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a termékpaletta kibővült és különféle plasztikus tárgyak is gyártásba kerültek. Ezek közül mutatnám ma be pár kedvencemet.

Az első két képen Ohmann Béla (1890-1968) nagyméretű Madonna reliefjét mutatom. Ohmann 1921-től a Budai Iparrajziskola tanára, kerámiaműhelyének vezetője volt. 1937-től 1946-ig Országos Magyar Iparművészeti Iskola tanára, díszítő szakosztály vezetője volt. 1946-tól nyugdíjazásáig, 1950-ig a Budapesti Műszaki Egyetem épületszobrászati tanszékén mintázást tanított. Elsősorban síremlékeket, kisplasztikákat, érmeket és emlékműveket készített, valódi műfaja azonban az épületszobrászat volt. Egyéni stílusa a középkor archaikus formavilágát ötvözi a szecesszióra és art decóra jellemző stilizálással, könnyedséggel. 1930-ban, a szegedi dóm építésekor bízzák meg több egyéb mű mellett Szent Ágoston gótikus ihletésű, többalakos domborművének megalkotására. Talán ekkor kerülhetett kapcsolatba a Majolikateleppel is. Az általam bemutatott Madonna relief talán ehhez a munkájához hasonlít legjobban. A tárggyal először Horvay Tibor gyűjteményében találkoztam és a Pásztor János, illetve Medgyessy szobrok mellett a gyűjtemény legkiemelkedőbb darabjának tartottam. Art deco-s stílusa, magával ragadó formaisága és persze az ábrázolt téma is lenyűgözött. Gyűjtői pályafutásom emlékezetes és boldog pillanata volt, amikor egy szombat reggel az első képen reprodukált, élénk színvilágú darabot pont akkor hámozta ki egy vastag takaróból egy szegedi kereskedő az Ecserin, amikor a standjához értem. Könnyen meggyőztem magam a helyzet sorsszerűségéről és fizettem meg az egyébként igen magas árat a tárgyért. Üres pénztárcával, de földöntúli örömmel cipeltem a könnyűnek nem nevezhető szobrot a kocsim csomagtartójába. Később Tibor gyűjteményéből is hozzám került a második képen bemutatott darab.

Ugyancsak Tőle került hozzám a harmadik képen bemutatott - szépnek talán nem, de különlegesnek annál inkább nevezhető - Kossuth büszt, ami Róna József eredeti alkotásáról sokszorosított darab. Miért is egyedülálló a mellszobor? Kossuth élete során soha, egyetlen szobrásznak sem állt modellt azért, hogy róla szobrot készítsenek. Róna József volt az egyetlen, akit 88 éves korában, a turini emigrációban – rokoni közbenjárásra – beengedett a dolgozószobájába, hogy figyelje őt munka közben. Akkor írta emlékiratait, elmélyülten dolgozott. Az esemény súlyát bizonyítja az is, hogy erről röviden, de tudósított a Vasárnapi Újság 1890. évi 15. száma is: „Róna József szorgalmasan dolgozik Kossuth mellszobrán. A szobrász a múlt hónapban járt Turinban Kossuthnál, ki megengedte, hogy szobrát elkészíthesse.” Az alkotó az eredeti mellszobrot vörös viaszból formázta meg, erről később különböző időszakokban különféle terrakotta másolatok készültek. A Majolikatelepen készült darabok 1947/8-ban keletkezhettek az Országos Kossuth Egyesület megbízásából a szabadságharc 100. évfordulójára.

Zárásul, az utolsó három képen - egyfajta kontrasztként - mutatom meg a kor ünnepelt szobrászának, Lányi Dezsőnek (1879.-1951.) a Majolikatelepen sokszorosított vallásos / népies / hazafias munkáit Szépen kidolgozott, a korszak népszerű témáit igényesen bemutató kisplasztikák, melyek szinte minden esetben egyszerű fehér mázat kaptak. A negyedik képen reprodukált, az az 1933-as cserkész találkozóra készült szobrot, a vágtató lovast (5. kép) és a Krisztust (6. kép) mintázó kisplasztikát kivétel nélkül az Ecseri Piacon találtam.

Az elmúlt két hét kitérője után a hódmezővásárhelyi „Napóleon vázák” formájában ismét egy népi szecessziós tárgytípust választottam a hét műtárgyainak.

A Hódmezővásárhelyi Majolikatelep 1925 és 1940 között elsősorban Krupinszky László, majd Vértess Ágoston vezetésével világhírnévre tett szert. Krupinszky értette meg, hogy a világgazdasági válság idején a gyár túlélésének egyik útja a külföldi szállítások beindítása lehet. 1928-tól Amerikába, Ausztráliába, Angliába, Norvégiába, Hollandiába, Németországa, de még Egyiptomba is adtak el nagy számban majolikát. Nem sokkal később Kanada és India is megjelent a vevők sorában. A külföldi kereskedelem megkövetelte, hogy a gyár termékeivel megmérettessen nemzetközi kiállításokon, ami végül elismerések sorát és ezzel a világhírt hozta el. 1928-ban a fiumei, szaloniki és milánói kiállítások sikere vezette fel az 1929-es barcelonai világkiállítás iparművészeti csoportjában megnyert aranyérmet. 1930-ban az antwerpeni világkiállításon, majd Washingtonban a nemzetközi képzőművészeti kiállításon kapott érmet a Telep. Bár a világgazdaságot továbbra is mély recesszió jellemezte, a külföldi sikereknek köszönhetően a gyár prosperálni tudott. Krupniszkyt a sikerek Herendig repítették, ahol vezetői állást kapott a porcelángyárban. Helyét a Majolikatelep élén Vértess Ágoston vette át, aki 17 évig vezette az üzemet. Vértess ízig-vérig műszaki ember volt, aki mániákusan szerette a kerámiát és a technikai tökéletességet mindenek fölé helyezte. Átalakította a termékpalettát és fővárosi szobrászok bevonásával kialakította az új áruk széles skáláját. A Zsolnay gyártól egy ottani munkás „átigazolásával” még az eozin technikát is megpróbálták átvenni - sikertelenül. Vértess nevéhez a gyár aranykora fűződik: a széleskörű hazai népszerűség nemzetközi elismertséggel párosult igazgatósága alatt. A gyár a budapesti tárlatok állandó nyertese volt, de a tokiói, rigai, berlini, lipcsei, berlini és new yorki vásárokról is elismerésekkel tért haza. Az eladások az egekbe emelkedtek, a gyár nyereségesen üzemelt és nagy profitot termelt. Vértess lendületét a háború és romló egészségi állapota törte meg. 1947-ben hagyta el a Telepet, majd nem sokkal később elhunyt.

Ebben az „aranykorban” született a gyár egyik ikonikus, általam nagyon kedvelt tárgytípusa az úgynevezett Napóleon váza. Eredete nem ismert, feltételezhetően a gyár saját fejlesztése. Nevét Napóleon jellegzetes alakú kalapjáról kaphatta. Jellemzője a két, különleges motívumokkal áttört fül, keskeny nyak és hasas vázatest. Leggyakrabban fekete vagy sötét (eozinos) alapon kék vagy zöld virágozással díszített: Ritkábban egyéb módon, más dekorral is festették. Sajnos a régiségpiacokra gyakran már sok hibával, törött füllel kerül vissza.

A gyűjteményünkben hat Napóleon váza található. Az első képen reprodukált gazdagon dekorált darab a népi szecesszió csúcsát képviseli. Mind formai, mind festői megvalósítása egyedülálló. Hasonlóan különleges, de sajnos sérült a második képen bemutatott darab, amit az ábrázolt kismadár tesz különlegessé. Az első tárggyal rokon a mázhibás harmadik váza is. Az utolsó három képen a legáltalánosabb típust mutatom egy zöld és két kék virágozással díszített váza formájában.

A múlt héten nagy sikert aratott a Zsolnay fácános kínáló, így ezen a vonalon haladva a hét műtárgyainak a rivális kőedény- és porcelángyártó - Fischer Ignác - parasztjelenetes és reneszánsz stílusú dísztányérjait választottam.

Fischer Ignác (1840-1906) Zsolnay Vilmossal és a herendi porcelángyárat alapító Farkasházi Fischer Mórral, illetve annak gyermekeivel egy időben volt a magyar kerámiaipar meghatározó alakítója. 1877-ben porcelánfestő intézetet nyitott Budapesten, melyet csakhamar híres majolikagyárrá fejlesztett. Eleinte japán, kínai és más keleti, az 1880. évektől fogva pedig magyar motívumok felhasználásával készítette majolikáit. Ő honosította meg nálunk a majolika burkolatlemezek gyártását. Fischer majolikái a Zsolnay termékek méltó vetélytársai voltak mind a hazai, mind a nemzetközi vásárokon és kiállításokon. Számos kitüntetésben részesültek, a világ arisztokrata és nagypolgári közönsége előszeretettel vásárolta ezeket a tárgyakat. 1892-ben a gyár részvénytársasággá alakult, de a gyárat tovább is Fischer mint vezérigazgató vezette. Halála után a gyár az alapító fia, Fischer Emil birtokába ment át, majd szétesett és a Zsolnay magába olvasztotta.

Elismerem és nagyra tartom mind a herendi, mind a Zsolnay, mind a Fischer gyárakat. Termékeik minőségét és szépségét soha nem kérdőjeleztem meg, a magyar iparművészet remekeinek tartom őket. A magyar ipar talán legnagyszerűbb korszakában működtek és hála nagyszerű innovációiknak (pl.: Zsolnay eozin), illetve kiemelkedően magas művészeti hozzáadott értéküknek sikerült felvenniük a verseny a nagy múltú francia, német és angol üzemekkel. Az elmúlt másfél évtizedben több száz Zsolnay és Fischer tárggyal volt kapcsolatom, mégsem éreztem soha, hogy a gyűjtésem fókuszába kellene őket állítanom. A legtöbb tárgy kapcsán azt éreztem, hogy ezek valaki másnak készültek és ez az érzés a tárgy kvalitásával arányosan fokozódott. 2020. októberében a családommal egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk el az ország talán legcsodálatosabb szecessziós épületében, a budapesti Kőrössy-villában, ami egy világszínvonalú Zsolnay gyűjteménynek is otthont ad. Szándékosan nem kiállítást írok, mert ott és akkor azt éreztem, hogy abba a miliőbe ezek a tárgyak hazatértek, és újra otthonra találtak. Ugyanakkor én rajongó, egy mindenben gyönyörködő vendég voltam.

Persze van pillanat, amikor a szem és a szív legyőz ész érveket, vagy egyszerűen a családi kupaktanács dönt úgy, hogy egy tárgyat megtartunk a saját örömünkre. Így kerültek hozzánk és élnek velünk a most bemutatott Fischer tányérok is. Az első két képen reprodukált darabok illenek abba a magyaros, népies vonalba, amit én nagyon kedvelek. Az első tányér szabadon festett, egészen remekbe szabott munka. Kedves családi, esetleg kocsmajelenetet mutat talán pont a hortobágyi csárdából. Ebbe a vonalba illik a második tányér is, ami sablon alapján készült kézi kifestéssel. Talán dunai vagy balatoni halászokat ábrázol, a domborzat alapján nem hiszem, hogy tiszai lenne. Láttam már ugyanezzel a mintával hatalmas kulacsot is, de elfogyott az erőm a svéd aukciósház árverésén, így máshoz került a tárgy. Szerencsére Magyarországon van. Zárásul egy reneszánsz alakkal díszített aranybrokátos dísztálat mutatok. Erre nincs mentségem. Nem néprajz, nem magyaros, nem is szecessziós, de remek darab és odáig vagyok érte.