Aktualitások

A hét műtárgyainak azokat a kedvenc kerámiáimat választottam, melyeken valamilyen formában a kakas, illetve ház körüli szárnyasok jelennek meg fő motívumként.

A népművészetben Európa-szerte elterjedt a kakas, illetve egyéb a ház körül előforduló szárnyas (például páva, fácán, gyöngytyúk) ábrázolása díszítőelemként. A kakas különlegesen erős szereppel bírt a különböző kultúrákban: sokan a Napisten attribútumának tartották, mások a fény madarának, aki képes uralkodni a sötétség felett. Erre erősít rá hangjával, a hangos kukorékolással, amivel jelzi a napfelkeltét. Innen kapta a hírnév madara titulust is. Általánosan a jóság, az önzetlenség megtestesítője, mivel ételét megosztja a tyúkokkal, de a szerencse és a jókívánságok madara is. A kerámiagyűjteményemben is számos olyan tárgy van, ami a kakast, vagy más háziszárnyast visel magán vezérmotívumként. Ezek közül sok érdemes a kicsit részletesebb bemutatásra. A korábbiaktól kicsit eltérve ma nem csak népi szecessziós kerámiákat reprodukálok, hanem kitekintek a tágabb gyűjteményünkbe is, így megismertetve néhány újabb gyártót és stílust.

Az egyik korábbi posztomban már bemutattam feleségem kedvenc tárgyát, Pásztor János Kakas szobrát. A mai bejegyzésnek is lehetne főszereplője az a kerámia, de az ismétlésnek nem látom értelmét. Ehelyett az első képen feleségem másik kedvenc tárgyát mutatom be, ami minőségben felnő, sőt talán meg is haladja a Majolikatelep kakasát. A kapitális, mintegy 55cm legnagyobb átmérőjű fácános kínálótál a Zsolnay gyár remeke az 1880-as évekből. Feltételezhető, hogy Zsolnay Júlia tervezte a dekort és talán egy készlet fő darabja lehetett. Hatalmas szerencsével, kalandos úton került hozzám a tárgy majdnem napra pontosan 7 éve. Egy ausztrál árverező cég hibásan, rossz név alatt hirdette meg a kínálót, ami miatt a gyűjtők radarjai alatt maradt észrevétlenül. Az árverésen egyedüli licitálóként, szinte fillérekért sikerült megvennem, majd hajóval utazott Houstonba, ahol éppen dolgoztam. Több mint egy évig volt az amerikai lakásom dísze, majd együtt tértünk haza.

A második képen a kerámiagyűjteményem néprajzi értelemben vett legértékesebb darabját mutatom be. Pár gyűjtőtársam tud a tányér létezéséről, de a szélesebb nyilvánosságnak most mutatom meg először. A zöld alapon kakasemberrel, kakassal és napkoronggal díszített tál Mezőcsáton készült az 1820-as években annak a Rajczy Mihálynak a műhelyében, aki az egész alföldi kerámiaipar egyik legerőteljesebb alkotó egyénisége volt. Korai munkáin, így ezen a tálon is még érződik a debreceni kerámiaműhelyek hatása, de már megjelenik egyéni stílusa is, amely nemcsak a helyi, hanem a teljes alföldi fazekasság későbbi generációt is erősen befolyásolta. Sem a néprajzi múzeum gyűjteményében, sem más köz- és magángyűjteményben nem ismert még egy olyan kerámia, amelyen a kakas emberábrázolásként jelenne meg. Az csak hab a tortán, hogy a kakasember mellett egy madár és a stilizált napkorong is megjelenik. A tányér egy izgalmas néprajzi és papírrégiség gyűjtemény részeként, mintegy mellékleletként került hozzám. Be kell vallanom, hogy a vételkor csak egy izgalmas néprajzi tárgyat láttam benne, de jelentősen alulértékeltem. Rövid kutatást hosszas múzeumi konzultációk követtek, amik pontosan meghatározták a tárgy helyét a magyar néprajz spektrumán.

A harmadiktól hatodik képeken a jelentős magyar keménycserép- vagy kőedénygyárak tányérjain jelennek meg a kakasok. Mind a 19. század második felében készültek, sorrendben Hollóházán, Miskolcon, illetve az utolsó kettő Városlődön Mayer György műhelyében. Mind a négy tányér a kereskedelmi forgalomba nagyon ritkán előforduló, gyűjtői csemegének számító darab.

Nem szerettem volna ezt a posztot népi szecessziós kerámiák nélkül az éterbe küldeni, ezért mutatom Badár Balázs kedves gyöngytyúkos tányérját, Bozsik Kálmán tűzmadaras dísztálját, ami erős Zsolnay utánérzést mutat (a Zsolnay-gyárban Klein Ármin megszólalásig hasonló tálakat tervezett 30-40 évvel megelőzve Bozsikot), a Hódmezővásárhelyi Majolikatelep gazdagon díszített madaras vázáját és végül a hódmezővásárhelyi Czvalinga István és Lázi János fazekasmesterek kakasos tányérját és vázáját: Ez utóbbi két darab érdekessége, hogy a napkorong a kakasok begyén jelenik meg.

A hét műtárgyainak azokat a kedvenc kerámiáimat választottam, ami a három legjelentősebb hódmezővásárhelyi kismester - Czvalinga István, Baán Imre és Lázi János – műhelyében készült.

A 19. század második felére már országos jelentőségűvé felnőtt vásárhelyi fazekasság a század végére komoly kihívásokkal nézett szembe. Míg korábban szinte egyedül képesek voltak kielégíteni a lakosság edényigényét, addig az ekkor megjelenő zománcos, keménycserép és porcelán edények nagy tömegben elérhetők váltak. A fazekasok nehezen tudták felvenni a versenyt az olcsó termékekkel, ezért arra kényszerültek, hogy új, piacképes kerámiákat készítsenek. A polgárosuló parasztság igényei megváltoztak, s ez tárgyi világukban, így lakberendezésükben is megnyilvánult. Szobáikban a festett ládákat, tékákat polgári ízlésű bútorokkal cserélték le, díszként pedig vázákat, falitányérokat, virágtartókat helyeztek el. Ezt az új igényt ismerték fel a fazekasok és egyre többen tértek át a díszedények készítésére amellett, hogy egyes használati edények iránt még sokáig megmaradt a kereslet.

A vásárhelyi fazekasok törekvésére ösztönző erőként hatott a vásárhelyi művészek által 1912-ben megalapított Majolikatelep tevékenysége, és annak sikerei a kiállításokon. A látványos, színes, polgári otthonokba jól illeszkedő kerámiák a fazekasok számára mintául szolgáltak. A korongosok és a festőasszonyok révén átjárás volt a Telep és a kisműhelyek között. Ez utóbbiakban azonban nem egyszerű másolatok születtek, hanem a mesterek és írókásaik a saját ízlésüknek megfelelően dolgozták át a művészek által tervezett kerámiákat, megteremtve így a saját népi szecessziós stílusukat. Ennek képviselői közül kiemelkedik Baán Imre, Czvalinga (Csenki) István és Lázi János hármasa, akik festőasszonyaik, a Lázi lányok révén, egységes stílust alakítottak ki. Az 1920-as évektől 1950-ig terjedő munkásságuk a hódmezővásárhelyi népi szecesszió legmarkánsabb vonalát képviseli, melynek virágkora az 1930-as, ’40-es évekre tehető.

A stílus meghatározó egyénisége, a legváltozatosabb tárgyi örökséget bemutató Baán Imre (1894-1961) volt. Az ő munkásságára hatott legerőteljesebben a Majolikatelep 1910-es, ’20-as évekbeli kerámiáinak formavilága és díszítése.

A tótkomlósi születésű Czvalinga István (1892-1957) az 1920-as évek második felében költözött Vásárhelyre, ahol a Lázi műhelyben dolgozott. 1929-ben váltott ipart, majd nevét 1940-ben magyarosította Csenkire. Az 1930-as, ’40-es évekbeli kerámiáinak stílusa megegyezik Baán Imre és Lázi János korabeli munkáival, ezek többnyire fehér alapon, sötétbarna kontúros, színes virágos, madaras vázák és tálak.

Lázi János (1912-1980) Baán Imre mellett tanulta ki a mesterséget és 1931-ben kezdte meg önálló munkáját. Az 1940-es években a város egyik legnagyobb műhelyét mondhatta magáénak.

A két világháború közötti kisműhelyek mestereinek díszedényeit az 1950-es évek szocialista kultúrpolitikája polgári giccsnek minősítette, ezért gyűjtése és feldolgozása is elhanyagolt területté vált. Az utóbbi években egyre többen ismerték fel, hogy ezt a stílust is korának ízlésváltozása termelte ki és szerves részét alkotja kerámiakultúránknak. Gyűjteményünk jelentős egysége a HMV kismesterek műhelyében készült kerámiatárgyak csoportja. A ma bemutatott tárgyak ezek közül a legszebbnek, legkedvesebbnek vélt darabok.

https://www.folkartnouveau.com/gyujtemeny/hodmezovasarhelyi-kismesterek/itemlist/category/52-baan-imre

https://www.folkartnouveau.com/gyujtemeny/hodmezovasarhelyi-kismesterek/itemlist/category/53-csenki-czvalinga-istvan

https://www.folkartnouveau.com/gyujtemeny/hodmezovasarhelyi-kismesterek/itemlist/category/60-lazi-janos

A hét műtárgyának a kerámiagyűjtemény néprajzi és pénzügyi értelemben vett -talán- legértékesebb darabját választottam: Badár Balázs 1892-ben készített butelláját. A tárgy - koránál fogva - még nem népi szecessziós kerámia, hanem Badár munkásságának korai időszakából fennmaradt, szinte fellelhetetlenül ritka néprajzi darab. Az elmúlt közel másfél évtizedben kevesebb mint tíz 1900 előttre datált Badár kerámiával találkoztam, amiből mindössze négy volt butella. A „riválisok” korban idősebbek voltak, kvalitásban talán picit gyengébbek. Miért merem ezt leírni? Az eddig látott korai Badár butellák közül ez az egyetlen, ami magán hordozza mindazokat a jegyeket, ami néprajzi, muzeológiai és gyűjtői értelemben is a legmagasabb polcra helyezi. Mindenek előtt nem tudok másik olyan Badár tárgyról, ahol a nemzeti címer ebben a minőségben, ilyen szép kidolgozással megjelenne, pláne ebből a korai időszakból. Emellett megjelenik rajta a készítés éve is, ami nemcsak értéknövelő, de fontos muzeológiai jelentősége is van. A butella állapota makulátlan, nem repedt, hiányos, törött vagy restaurált. Végezetül a butellavers sem a szokványos általános formula, hanem egy ritkábban jegyzett mondóka, amit alább pontosan idézek:

„Hácsik János tulajdona ez a csinos kis butella. -

Aki ezen butellának szorult lopására,

juttassa az Isten oly nagy uraságra a koldusok között,

főkapitányságra Budapest utczáin taligahúzásra,

a Szent-Gellért hegyen akasztófára.”

A gyűjtői/néprajzi értékelés után mindenképpen szeretnék írni arról, hogy nekem miért nagyon kedves ez a tárgy. Először is imádom benne a szöveges részen jobb alul megrajzolt kis akasztófát. Ahogy a fronton megjelenő címer méltósága párosul a hátlapon lejegyzett vers játékosságával és az odavetett akasztófa gyermeki bájával engem magával ragadott. Másrészt ennél a tárgynál fontos megemlékeznem a hozzám vezető útjáról is. Ahogy vissza lehetett fejteni történetet a butella egy kereskedelmi vásárlás útján került a neves budapesti gyűjtőhöz, Horvay Tiborhoz a 2000-es évek elején. Nála látta meg a tárgyat Kiss Tibor, vámosgyörki gyűjtő, akinek hosszas alkudozással sikerült a tárgyat kiénekelnie fővárosi otthonából. Tibor nagyon zárkózott ember volt, párszor volt alkalmam meglátogatni gyöngyösi és vámosgyörki lakásaiban, ismertem a gyűjteményét, benne a nagyszerű Badár tárgyakkal, de ezt a butellát sosem mutatta, nem is volt kirakva. 2017 novemberében hívott fel váratlanul, hogy beteg és szeretné nekem átadni a Badár kerámiákat. Nem igazán beszélhetünk eladásról, mert egy a tárgyak minőségéhez mérve jelképes árat mondott, amit azonnal elfogadtam. Amikor a feleségemmel gondosan becsomagoltuk a kerámiákat és indultunk volna haza, akkor vette elő a címeres butellát a kabátjából, a rá jellemző gondossággal becsomagolva és adta át mintegy ajándékként. Tibor ismert minden neves és vagyonos gyűjtőt. Előttem jártak nála, őket is meghívta és horribilis áron adta el nekik remekbe szabott néprajzi darabjait. A Badárokat, köztük ezt a kis butellát viszont eltitkolta előlük és egy kis sufniba zárta. Valamiért úgy gondolta, hogy a koronás, zsiráfnyakú és kobakvázákat, karaffákat és tányérokat ezzel a a remekbe szabott kis butellával nekem ajándékozza. Hálás vagyok érte, Isten vigyázza örök álmát.

Badár a gyűjtők körében ismert könyvbutelláiról. A piacokon nagyon gyakran előforduló darabok, nekem is jutott már hét belőlük a gyűjteménybe. Mindig elvarázsol, hogy bár nagyon hasonlóak, de mégis mind kicsit más. Az először mutatott „Noteszívjad” könyvecske a ritkábban, a református kehellyel díszített „zsoltáros könyv” a gyakori darabok közé tartozik.

Mindenekelőtt szeretném még egyszer megköszönni a promenad24.hu csapatának és külön Ács Helgának, hogy foglalkozott a gyűjteményünkkel és egy interjú formájában felhívta arra az érdeklődők figyelmét. A cikk itt olvasható: https://promenad24.hu/2022/09/02/rabul-ejtette-a-vasarhelyi-keramia-szepsege-kozel-ezer-darabot-gyujtott-ossze-a-helyi-gyokerekkel-rendelkezo-debreceni-kutatoorvos/

A hét műtárgyai -elsősorban a cikk miatt – ismét visszakanyarodnak a vásárhelyi kerámiaművészethez, annak is egy fontos, izgalmas, még a gyűjtők körében is kevéssé ismert alakjához, Nagy Mária írókáshoz (a kerámiák díszítői voltak). Születésének és halálának éve pontosan nem ismert, egy fotóból annyit lehet tudni, hogy az 1940-es években, mint idős asszony még alkotott a gyárban. Az, hogy a neve fennmaradt Nagy Vera hódmezővásárhelyi néprajzkutatónak, főmuzeológusnak köszönhető, aki fáradhatatlan munkával fejtette vissza a hozzá kötődő edényeket.

Nagy Mária külön intézmény lehetett a Majolikatelepen, hiszen a vezetőség még az is engedélyezte, hogy az általa díszített tárgyakat saját jelzéssel láthassa el. Ez volt az NM monogram és mellette egy háromszög alakú embléma. Neve már az üzem megnyitásakor szerepelt a dolgozói névsorban és Endre Béla is számos feljegyzésben emlékezett meg róla. Egy magángyűjteményben ismert egy váza, amin Nagy Mária jelzése Endre Béla masszába nyomott jegyével együtt szerepel. Ebből arra következtethetünk, hogy az egyébként analfabéta írókás asszony a kor neves festőművészével együtt dolgozhatott így megalkotva a gyárra jellemző népi szecessziós motívumokat.

Véleményem szerint Nagy Mária nevét együtt lehet említeni a gyárban alkotó legnagyobb művészekkel, hiszen jópár általa jelzett és itt bemutatott darab is remekbe szabott. Ugyanakkor nem egy olyan darab is kikerült a keze alól, ami kifejezetten egyszerű, gyengébb festést kapott. Ezeket a ritkaságuk ellenére is könnyű szívvel hagyom a kereskedő asztalán. A gyűjteményből most bemutatásra kerülő darabok mindegyike az első csoportba sorolható és a népi szecessziós kerámiaművészet kiemelkedő darabja. Az első képeken bemutatott vázák, illetve a tulipános tányér a legkedvesebb tárgyaink közé tartoznak. A kulacs legfőbb érdekessége, hogy fenekén az NM monogram mellett a telep mélynyomott pecsétje is látható. Remélem, hogy a bemutatott tárgyak sikerrel igazolják Nagy Mária istenadta tehetségét.

https://www.folkartnouveau.com/component/sjk2filter/?Itemid=311&isc=1&xf_2=33

Gorka Géza (1895-1971) Munkácsy- és Kossuth-díjas érdemes művész. Az egyik legnagyobb hatású magyar keramikus. Kevesen tudják, hogy pályájának elején népi szecessziós kerámiákat készített.

Tanulmányait az 1910-es években kezdte. Festőnek készült, de szülei a mezőtúri gimnáziumba íratták be. Az alföldi mezőváros merőben más környezete és édesapja korai halála már gyermekként önállósághoz szoktatta Gorkák. Hogy könnyítsen édesanyja gondjain, szabad idejében Badár Balázs mezőtúri fazekas műhelyében forgolódott. Olyan ügyesen és hamar elsajátította a mesterség alapjait, hogy a mester atyai jó barátja lett az ügyes inasdiáknak. A mesterhez fűződő kapcsolatáról Gorka később nagy szeretettel beszélt. Badár korongoló ügyességét, illetve a „kerámiagyár” tudományát és technikáját részrehajlás nélkül látó ifjú Gorka előtt fölsejlett a feladat, hogy megteremtse azt a művészi magyar kerámiát, amely ötvözni tudja a gyárit a népivel megmutatva mindkettőnek a maga kiválóságát.

Tanulmányai végeztével Badártól átmeneti búcsút vett és a Képzőművészeti Akadémiára iratkozott be festőszakra. Miután a festészet alapjait is megtanulta Gorka végképp a kerámiát választotta, és azt is eldöntötte, hogy ő bizony az agyagművességben sem festő-, sem szobrászművész, sem öncélú díszítőműves nem lesz, hanem kizárólag a kerámia önálló, eredeti rendeltetésének ad művészi becsületet. A Tanácsköztársaság idején önként jelentkezett honvédő vöröskatonának, majd annak bukása után kénytelen volt külföldre távozni. Először Ausztriába, majd Németországba ment. Miután végiglátogatott jó néhány külföldi gyárat is, elfogta a honvágy és hazatért.

Nem Budapestet választotta új otthonául, hanem ismét Mezőtúrra került a Badár családhoz. Az volt a szándéka, hogy — miután Zsolnayék pécsi és budapesti (kőbányai) gyára meg Herend a háborús körülmények közt piacait elvesztve pangásnak indult — Mezőtúron majd megszervezi a művészi magyar kerámia központját és első gyártelepét. De a sors módosította tervét. A Nógrád megyei Romhány határában 1922-ben fölfedeztek egy kaolinlelőhelyet, amit egy magántársaság megvásárolt azzal a céllal, hogy gyárat alapít. Keramos Rt. néven meg is alakult ez a vállalkozás. A fő érdekeltek Mezőtúrra mentek mestereket és szakmunkásokat toborozni, egyszersmind felkérni Gorka Gézát, építtesse föl a Keramos Rt. gyári kemencéjét, és vállalja el a technikai és a művészi irányítást. Gorka vállalta a feladatot. A Keramos ötletes, közhasznúan szép termékei a hazai kiállításokon és kereskedelemben, sőt külföldön is kitűntek. A Keramos Rt. — Gorka mesteri közreműködésével — meg is állt volna a saját lábán, de az egyik erőszakos főrészvényes egy ingatag magánbankhoz fűzte mentőövül a vállalkozást. A Keramos jó hírneve sem tudta megmenteni a csődtől a bankot, ellenben a bank bukásával a Keramos is megbukott. Ami felszereléséből megmaradt, azt Gorka átmentette, és Nógrádverőcén – ahol közben megnősült - megépítette saját műhelyét. Innen már közismert a pályája, ami a világhírnévig vezetett.

A hét műtárgyai azért is különlegesek, mert nekem a most bemutatásra kerülő tányérok a nap műtárgyai is egyben. Szombat reggel jutottam hozzájuk az Ecseri Piacon nem kis szerencsével. Gorka Mezőtúron a Badár műhelyben készült tárgyai elképesztően ritkák, de nem ismeretlenek a műtárgypiacon. A mai napig két tányérról lehetett tudni, amik egy pazar Gorka kiállítás keretei között reprodukálásra is kerültek a Kieselbach Galériában (https://www.kieselbach.hu/alkotas/falitanyer-badar-balazs-muhelye-1924-elott-hu-44069; https://www.kieselbach.hu/alkotas/falitanyer-badar-balazs-muhelye-1924-elott). Egy Badár, illetve népi szecessziós kerámiát gyűjtőt az ilyen tárgyak azonnal rabul ejtenek. A kiállításon reprodukált tányérok igazolják, hogy Gorka egy korszakos, született zseni volt. Az, ami sokaknak egy élet alatt nem sikerül, neki zsigerből jött. Vitathatatlan Badár hatása a fenti tányérokon, de mégis sokkal többet mutatnak a mezőtúri népi szecessziós motívumoknál. A könnyű kézzel megkomponált elegáns díszítés a népi szecessziós művészet egy modern kiteljesedése. Álmodni sem mertem arról, hogy valaha hozzá tudok jutni akár egy „mezőtúri Gorkához”, nemhogy egy párhoz… Ráadásul olyanokhoz, amelyek a nekem oly kedves madár motívumot is magukon viselik. Izgalmas, hogy az összes tányér frontján „GÓRKA” szignót visel és fenékjegyként ifj. Badár Balázs mélynyomott pecsétjét találhatjuk. Feltételezem, hogy ezek a tárgyak akkor készülhettek, amikor Gorka Németországból másodjára hazatért Mezőtúrra és a Badár család körül telepedett le. Talán ifj. Badárral együtt alkotott ebben az időszakban? Ezt megerősítő irodalmat sajnos nem találtam.

A népi szecesszió, mint stílusjegy megmaradt Gorka művészetében Nógrádverőcén is. A Keramos Rt. korai darabjai felismerhetően magukon hordozzák a Badár műhely szín, forma és motívumvilágát, de egyfajta modern formában, már-már art decoba alakulva. Ezt a korszakot szintén egy a Kieselbach Galériában kiállított korai edénnyel (https://www.kieselbach.hu/alkotas/vaza-art-decos-festessel-keramos-1924-1927) és a saját gyűjteményemből bemutatott kis pillangós vázával illusztrálom. Utóbbi fenékjegye izgalmas: „Górka” karcolt szignója mellett a Keramos Rt. korai pecsétje, Endrődi Sándor festő szignója és 1924. évszám is szerepel.

Remélem, sikerült Gorka Géza jól ismert életútját és tárgyi világát új elemekkel színesítenem, és sokak tetszését elnyerik a mester ritkán látható népi szecessziós kerámiái.

https://www.folkartnouveau.com/gyujtemeny/egyeb-muhelyek/item/517-2020-595-1